Éjszakai műszak /magyar creepypasta/

Köszönöm a sötét mesék Youtube csatornának, amiért megengedték, hogy kiírjam ez a magyar creepypastát.
Sötét mesék: https://www.youtube.com/channel/UCZFV6So_SLxB40cbGRRMMLA




Egy metróvezető vagyok. Akinek csak ritkán kapod el az arcát és lassan a munkáját is automata járatok veszik át. Sohasem akartam az élettől többet, mint elszigetelői az emberektől munka közben. Az én lustaságommal és rejtegetett alkohol problémáimmal csak ez jutott, de nem panaszkodok, hisz nincsenek nagy igényeim. Egészen megszoktam a sötétet és az otthonos fülkémet. De megváltoztatták a beosztásom, így nekem kell a késő éjszakai járatokat lerendeznem, mert Nimród Laci meghalt agyvérzésben egy hete, azaz vasárnap. Majdnem balesetet okozott. A felesége két állásban dolgozik azóta, hogy eltartja a gyerekeket. Na de elkalandozok. Szóval a munkám kb. éjfélkor ér véget, de ekkor már kettőt látok. Ugyanis nem nagyon adobtálódtam az efajta időkhöz. Mert nappal még a családi ügyeimet intézem és túl sok alvás se jut nekem. De ez van, nem lehet mindig minden kézre fekvő. Amúgy is, éjjeli bagolyként operáltam a gimiben. Egyik éjszaka az utolsó járatomat vezettem, mikor kopogást hallottam a fülkém ajtaján. Régi, orosz metró üzemelek, nem voltam az ajtótól túl messze, hogy ne halljam. Furcsálltam, mert ilyen még nem fordult elő. És bevallom, meg is ijedtem picit. Kissé beszarinak vallom magam. Megpróbáltam nem törni a fejem rajta, ki lehetett és mit akart. A munkámra koncentráltam, úgyis mindjárt vége az éjszakai műszaknak. Pár perc után újra kopogást hallottam. Ezúttal sürgősebbnek hangzott. Mikor meggondoltam hogy kinyissam-e, de arra jutottam, hogyha bármit történik amihez kellek, szépen megnyomja az illető a vészhelyzet gombot. Biztos csak egy vicces kedvű kölyök. ugyanis nem nagyon emlékszem új felszállókra a Népliget óta. Ilyen későn nagyon kevés a felszálló a Kálvin tér után, és még kevesebb az utas. Alig várom, hogy végre hazaérjek. úgy érzem, hogy mindjárt leragadnak a szemeim, és ottmaradnak egy életre. Milyen jó, hogy vasárnap van és holnap éjszaka aludhatok. Ami ismét felborítja a rendszerem, de jól fog esni. Ekkor felcsörrent  telefonom. Megfagyott bennem a vér. Tiszta paranoiás lettem. A barátnőm volt az.
-Szia szívem. Mikor érsz haza? Megvárjalak?-kérdezte.
-Nem kell. Aludj csak, ha fáradt vagy. Majd holnap este főzök. Mit szeretnél? Édes savanyú? Esetleg inkább vala-az ajtón erős dörömbölés hallatszott.
Mintha az FBI akarna betörni. Elöntött a félelem. Majdnem elhagytam a megállót, de időben fékeztem, amit nem szívesen tettem.
-Miaz? Itt vagy?-kérdezte.
-P-persze itt vagyok csak-kezdtem bele, de az ajtót láttam mozogni, és repedezni minden egyet ütésnél. Életemben nem féltem ennyire.
Leejtettem a telefonom. Be lettem szorulva a saját fülkémbe. Eszembe jutott, hogy az ajtó nincs zárva, felugrottam és gyorsan bezártam. Ekkor a kilincs fel és le rázkódott. Teljesen megbénultam. Ordítani akartam de csak suttogni bírtam. A torkomból nem jött ki hang, miközben  az ajtó egyre csak gyengült. Akármi akar betörni, nem akar semmi jót. Hogy képes kitörni az ajtót? Úristen itt fogok meghalni. Lekaptam a poroltót tehetetlenségemben az ajtó pedig kiszakadt és azonnal lefújtam ezt a...ezt a...jézusom. Legalább két méter magas, annyira sovány, mintha csupán csont és bőr lenne. Egy öregemberre hasonlít, visító hangot ad ki, majd hogy nem megsüketülök. A karjai a lábszáráig érnek, a háta görbe volt. A portól csak később láttam meg az arcot, ami a mai napig nem hagy aludni. Csontos, nyújtott arc, hosszú, vékony ajkú száj, apró fehér szemek. Rémisztő sátáni tekintet s szarvak. Az arca egy szarvaséhoz hasonlít, de emberként ordított rám mikor kikerült a porfelhőből. Megszorítottam a poroltót, és hozzávágtam a vezetőfülke ablakához. Ahogy megrepedt, kivetődtem rajta és az üveg által okozott sebek ellenére futni kezdtem. A szívem nem éreztem, és a lábaim jégből voltak. Az életemért rettegve ordítoztam a vaksötét alagútban aminek látszólag nem volt vége. Amikor már nem hallottam a lidérc sikítozását, őrjítő csend lett, lelassítottam. Az orromig se láttam, és nem volt a közelemben semmi remény a túlélésre. Félelmemben bevizeltem  a vérben tocsogó nadrágomba és zokogni kezdtem. Mert meghallottam, hogy szélsebesen közelít a metró. nem tudtam mihez kezdjek, nem tudtam mihez kezdjek! Nem volt esélyem. Mindenem elképesztően fájt. Befeküdtem a két sín közötti résbe és tudtam, hogy ezek az utolsó pillanataim. A sorsom átadtam a szerencsének, hátha benyel a föld, és túlélem. Az ilyen halálközeli élményben az ember nem tud gondolkodni. Az agyam leállt. A vonat végigsuhant fölöttem. Ha bár nem haltam meg, a szerelvény alsó mechanikája felszakította a hátam, és kinyílt az egyik tüdőm. Alig bírtam megmozdulni és minden zizzenés istentelen fájdalommal járt.  Azt hittem, hogy megőrülök mire lábra álltam. Elindultam a végállomás felé. Közelebb volt, mint hittem, de megálló lezárva, és senki sem hallotta a segélykiáltásaim. Odavonszoltam magam egy segélyhívó csengőhöz. Amikor a központ válaszolt, végigfutott rajtam a megkönnyebbülés. Megpróbáltam a nőnek elhörögni, hogy mi történt. Ő elszörnyedt, és mentőket hívott a helyszínre. A várakozás fájdalom teli és rémisztő volt. A megállóban majdnem vaksötét volt, és még mindig kísértett annak a valaminek a... annak a valaminek ami rám támadott a rémképe. És az agypukkasztó ordítása. 5 perc telt el, a mentők még sehol. Amikor rohanás hangját hallottam a kocsiszín felől. Zihálást és kiáltozást. Amilyen gyorsan képes voltam a vérrel telt szakadt tüdőmmel és a haldokló látásommal utolsó erőfeszítéssel bebújtam a székek mögé. Leskelődés alatt egy férfit láttam elszaladni szakadt ruhában, és telis tele fekete masszával. Úgy ordított, mint akit kínoznak. Egy hajléktalan volt. Félelmemtől akkor se tudtam volna segíteni, ha tudtam volna. Ekkor újból hallottam azt a kínzó sikolyt. A férfi összeesett, és imádkozni kezdett a peron túlsó részén. Zokogás alatt a szörny megjelent, és bekebelezte. Nem hittem a szememnek. Befogtam a szám, és ismét zokogni kezdtem. Ez a valami, csak kitárta a száját, és egyben megette a hajléktalant. Megrágta, és beszaladt a sötét alagútba. Darabos, gyorsított sáskaszerű mozgással. ekkor csoda ért. Azt hittem, hogy soha nem lesz vége ennek a rémálomnak. Kinyílt a bejárati rács, s beszaladtak a mentők. Rájuk kiáltottam, és rögtön a kórhátba vittek. Hatalmas szerencsém volt, hogy túléltem. Reggel a barátnőm állt az ágyam mellett a kórteremben.
-Hogy érzed magad?-kérdi aggódva.
-Jobban-hebegtem.
-Majdnem úgy jártál, mint a volt munkatársad.
-Ki?
-Nimród Laci. Majdnem meghaltál agyvérzésben-mondta.
Én tisztán emlékszem minden sebemre. Ami most nem létezik.Nem tudom mi ólálkodik az aluljáróban, de többé nem teszem be a lábam.


Köszi hogy elolvastad! Kérlek hagyj nyomot magad után. :)